Ugy született hajdan a vers az ujjam
alatt,
ahogy az Ur alkothatott valami szárnyas
fényes, páncélos, ízelt bogarat.

Ugy született késõbb az ajkamon, mint
a trombitahang, mint a trombitahang
katonák szomjas, cserepes ajkain.

De ma már oly halkan, elfolyva,
remegve jön
mint beesett szemek gödreiben
remegve fölcsillan a könny.

Nem magamért sírok én: testvérem
van millió
és a legtöbb oly szegény, oly szegény,
még álmából sem ismeri ami jó.

Kalibát ácsolna magának az erdõn:
de tilos a fa
és örül ha egy nagy skatulyás házban
jut neki egy városi zord kis skatulya.

És örül, hogy - ha nem bírja már s
minden összetört -
átléphet az udvari erkély rácsán
s magához rántja jó anyja, a föld.

Szomorú világ ez! s a vers oly riadva
muzsikál
mint cigány a siralomházban.
Hess, hess, ti sok verdesõ, zümmögõ,
fényes bogár!

Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó?
Csak a könny, csak a könny, csak a
könny hull
s nem kérdi, mire jó?